Tehetetlen győzelem

Fénnyel érkezett a reggel.

Pilláim pihenten nyitották
álomból zakatoló agyam előtt
őrködő szemeimet.
Meglepetésnyi öröm és csaló aggodalom
képzavara rontott bele
a nap első másodperceibe.
Az ijedelem réme gyülekezett agyvelőmbe,
hazuggá téve a védett ébredést.
Rám váró tettek sokasága,
tervek sorai kiáltoztak
követelve életemet:
„Elkéstél! Elmaradtál!
Nem tettél meg engem! Sem engem!
Rád néz majd, ki munkád várja,
s gúnnyal kéri számon
tettetlen ügyeid.”
Sírfenékre készülő hamuként lepnek el.
Teremni vágyó akaratom reménytelenségbe hajszolnák.
Kiáltásuk elnyom minden jól megtett
tettet,
hazugon színeznek
hiábavalóvá
minden elért jóságot.

Az élve eltemetett
kétségbeesésével
lényem
az égig,
egészen az égig
sóhajt hangtalan.
Kiáltásom megzengeti a mennyek kapuját:
„Istenem!
Mi történik velem?
Szabadíts meg a gonosztól!
Rám rótt terheik súlya alatt, görnyedve
menekülök zúgó veszekedésüktől.
Nem bírok ennyit tenni!
Istenem!”

A reggel cselekedeteibe menekülve,
erőm sodrásában
múlnak perceim.

Hangtalan kiáltásomra,
hangtalan nyíló kapun át,
észrevétlen érkezik meg
a Béke.

Alázatos felismeréssel díszített mosolyban szólal meg lelkem:
"Isten meghallotta kiáltásomat,
s íme,
meglátogatott."

(vs 23. zsoltár)
2017.11.27. DM