Azt hittem, hogy lezárhatom,
lelkem húrját szakíthatom.
Nem bírok megfelelni.
Azt hittem, elfordulhatok,
más irányba indulhatok,
de nem lehet feledni.
Azt gondoltam már nem enyém,
pedig beborítja a fény,
s gyakran árnyék követi.
Sokszor túl nagyok az árnyak,
Azt hittem, már nem szolgálnak,
lelkem mégis fölveti.
Akárhogyan is csalódtam,
szeretetünk elváratlan
sziklaszilárdan tartja.
Megtanulnék nem elvárni.
De hosszú évekig várni
közelségre mondatlan?
Hánykolódó tenger árja
csendes hajóm vitorlája
húzza rázza mind a szél.
S bent a mély hajókabinban
tehetetlen összerogytam,
várom, mit hoz majd a dél.
Tudom, Isten reménysége
magam tehetetetlensége
ellenére tartogat.
Vakon, süketen, reményben,
fájó, küszködő erényben,
nyílj meg végre boltozat!
Merre legyen indulásom?
Öröm felé fordulásom
félbemaradt csalódás.
Hová tegyem csalódásom
létem polcára, hol álljon
elemésztő halódás?
Fénybe vinni hogyan tudjam?
Melyik reményt hová húzzam?
Csak Isten tud megoldást.
Maradok hát zaklatottan,
kohótűzben próbálottan.
Jöjj el égi adózás!
Szolgáltalak, igyekeztem!
Ha elbuktam is fölkeltem!
Nem bírok többet tenni!
Mutass hát utat, épséget!
Reményteli örökséged
sorakozom átvenni.
2017.2.3. DM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése